Manapság valószínűleg mindenki természetesnek veszi, ha koccintunk barátainkkal mielőtt belekortyolnánk az italunkba, és azon sem lepődik meg senki sem, ha pohárköszöntő hangzik el egy-egy jeles esemény megünneplésekor. Tesszük mindezt anélkül, hogy igazán belegondolnánk miért is van így. Végül is ez hagyomány, szüleink és nagyszüleink is ezt tették. De vajon honnan is ered ez a szokás? Miért koccintunk? Mi köze van a pirítóskenyérnek a pohárköszöntőhöz?
Többféle teória létezik, amellyel a koccintás eredetét magyarázzák, íme lássuk a legnépszerűbbeket ezek közül:
A legősibb hiedelmek szerint az összekoccanó poharak, kelyhek, kupák hangja elriasztja az ártó, rossz szellemeket. Úgy hitték, hogy az üdvrivalgással kísért magasba emelt poharak összekoccanása elijeszti a démonokat, a padlóra fröccsenő italból ők is részesülnek és miután megkapták jussukat, nem zargatják tovább a vendégsereget.
Már az ókori népeknél is szokás volt koccintani, például a görögöknél, rómaiaknál, de Egyiptomban vagy Dél-Amerikában is az istenek tiszteletére. A pohárköszöntő az áldozati rituálé része volt. Koccintás után a résztvevők az ég felé emelték vérrel vagy borral töltött kupáikat, amit az isteneiknek kínáltak jó egészségért és bőségért cserébe.
A középkorban gyakran a bizalmatlanság miatt alkalmazták a koccintást, legalábbis a legendák szerint. Mivel elterjedt szokás volt az italokba keverni a mérget, ennek megelőzésére találták ki a következő módszert. Úgy ütötték össze a két korsót, hogy a bor az egyik korsóból átfröccsenjen a másik fél korsójába. Miután ilyen módon összekeveredtek az italok mindkét fél kortyolt egyet. Így győződhettek meg arról, hogy senki nem kevert mérget a másik italába.
Egy másik gyakori magyarázat az érzékszervekkel hozza összefüggésbe a koccintás eredetét. Az italok kóstolása során minden érzékszervünket bevonjuk az élménybe, nem csak az ízlelést. Az első érzékszerv a szemünk – az ital színe, az üveg formája, kinézete már tesz ránk valamilyen benyomást. Ezután következik a szaglás, majd az ízlelés. Miután ittunk az italból, érezhetjük az egész testünkben, a véráramlatainkban. És ne feledkezzünk meg a hallásról és tapintásról – az összekoccanó poharak és a benne lévő ital hangja és rezgése teszi teljessé az élményt.
Végül még egy utolsó teória, mely szerint a közös ünneplésekre vezethető vissza a koccintás elterjedése. Sokak szerint miután az italt kiöntik a különböző poharakba, a koccintás során az újra egyesül, ha csak egy pillanatra is, és ez szimbolikusan igaz az összegyűlt barátokra, családtagokra is.
A tószt kifejezés megfejtése talán valamivel egyszerűbbnek tűnik a sok mende-monda után.
Meglepő lehet, de a tószt szó jelentése valóban az angol toast (pirítós) szóra vezethető vissza. Eredete a 16. századból származik, egyik első írásos nyoma Shakespeare A windsori víg nők című művében található: „Go, fetch me a quart of sack; put a toast in’t.” = “Menj, hozz nekem egy pint sert; tégy bele piritust.” (Rákosi Jenő fordítása), melyben a ser édes, fűszeres bort jelent, a toast pedig a pirítóst. A bor savasságát egy, a pohárba tett pirítóssal enyhítették vagy fűszeres, gyümölcsös toast szeleteket áztattak a borba, ezzel fokozva annak ízét. Európa egyes részein a száraz kenyeret mártogatták borba, hogy az megszívja magát és újból ehető legyen. Ugyan 18. századra a toast-ot már nem használták a borok ízesítéséhez, de a szó megmaradt a közös italozásokat megelőző köszöntők elnevezésére.
Napjainkban is népszerű, a világ minden részén elterjedt, kedvelt szokás a különböző eseményeken, összejöveteleken toastot mondani valaki egészségére, kifejezni jókívánságainkat, majd közösen koccintani.
Egészségedre/Cheers!
